A Piroska-tóból elfolyó vizet egy kis időszakos vízfolyás vezeti el déli irányba a Lóki-völgyön keresztül. E völgy nyugatra néző meredekebb oldalainak első nagyobb szakaszán, egy kis oldalbevágásnál az egykori természeti táj kis darabja tárul szemünk elé. A lejtőkön elszórt galagonya és kökénybokrok között füves mező, a horhos mélyén kefe sűrű bozót. A bokrok, az eredeti füves, ligetes erdős pusztára jellemzően tövisesek-tüskések. Az erdős puszta – a Mezőföld nagy részéhez hasonlóan – Nagylók környékét is uralta egykor. Jellemzője a száraz magaslatokon kialakult nagy fátlan, füves térség és az árnyasabb lejtőkön, meredekebb oldalakon és felszíni kis mélyedésekben kialakult kisebb-nagyobb erdőfoltok, cserjés-bozótok egymással váltakozó együttese volt. Az erdős puszta egyik fő jellemvonása, hogy növényeinek és állatainak elterjedése, hazánktól vagy a Kárpát-medencétől messze keletre húzódik, nyugatabbra viszont zömük már nem él. E keleti elterjedésű növények mellett kis számban élnek még a Balkán félsziget északkeleti részén és a Fekete-tenger mellékén elterjedt fajok, valamint olyan növények, melyek kizárólag csak a Kárpát-medencében fordulnak elő (úgynevezett bennszülött növények). Az erdők természeti viszonyai sok szempontból eltértek a mai ember által megszokottól. Leginkább abban, hogy fái alacsonyak és ritkán állók voltak, köztük helyenként igen sűrű tüskés bozótossal, másutt pedig kisebb-nagyobb tisztásokkal, ahol igazi árnya, üde viszonyokat igénylő növények sem igen éltek meg. A fás növényzet legfőbb alkotói a kocsányos és molyhos tölgy voltak, melyeknek itt, Nagylók környékén mára már hírmondója sem maradt, mert az évszázadok folyamán mindet kiirtották. A cserjék közül gyakori lehetett a már említettek mellett a varjútövis, a bibircses kecskerágó, az apró és a jajrózsa, valamint a törpemandula. Bár a fáknak nyomuk sincs már, a cserjék zömét – ha nem is együtt, egy helyen – de még ma is megtalálni Nagylók határában. E növények közül sok ma is elterjedt, néha zavaróan elszaporodott, mint a galagonya, a kökény vagy a gyepűrózsa, mások viszont igencsak megritkultak. Ilyen az egykor jellemző lágyszárúak többsége is, melyek helyét a zavarást, taposást jobban tűrő közönséges fajok foglalták el. Az erdős puszta ritkább növényei közül azonban jó néhány még itt is megtalálható.

Az erdős puszta sajátos növényvilága természetesen ugyancsak jellemző állatvilágnak is élőhelyet nyújtott. A mára nagyon megfogyott hörcsög és az ürge is éppúgy a keleti sztyeppéken elterjedt, mint a hozzájuk hasonló elterjedésű növények. Egy szintén pusztai kisemlős, a güzü  (Mus spicilegius), viszont még ma sem ritka a szántóföldekkel váltakozó füves területeken. Ez az egérfaj a Fertő-tótól egészen a Volga és az Ural közti sztyeppékig fordul elő, tehát a sztyeppék jellemző állata. Itt Nagylók környékén azonban délies elterjedésű állatok is megjelennek már. Ilyen a füles kuvik (Otus scops) is, amely a kilencvenes évek eleje óta rendszeresen, de kis számban költ a völgyben elszórtan található idős, odvas fákban (FÉNYKÉP). A vízfolyás túloldalán látható idős, felhagyott gyümölcsös például elsőrendű élőhelye ennek az apró bagolynak, amelynek jelenlétét jellegzetes hangjáról meglehetősen könnyű felismerni. A füles kuvik a Balkánon és Dél-Európában elterjedt madár, legészakibb előfordulása éppen hazánkban van. Még nálunk is gyakoribb az ország déli részein, a Mecsek és a Szekszárdi-dombvidék régóta ismert költőhelye. Nagylók környéke csak nemrég iratkozott fel e helyek sorába.

A bokrosok és akácfák ma számos madárfajnak nyújtanak fészkelő-, pihenő és táplálkozó helyet. Itt költ a vadgerle, a parlagi pityer, a kis őrgébics és a magasabb fák koronáján pedig egy-egy szürkevarjú és vörös vércse fészekre is rábukkanhatunk. Az erdős puszta mára már szinte felismerhetetlenségig megváltozott képe ellenére még igen sokat őriz a múltból, abból a természetből, amely évezredeken át jellemezte a mezőföldi tájat. Ennek egy kicsi, és az ember keze nyomát már erősen magán viselő darabkája az a környék is, ahol most állunk.

2.    Kunhalom megálló (2 km, tszf. 148 m)

A kunhalmok letűnt korok emlékének őrzői. A köztudatban az alföldi táj elmaradhatatlan részei, s csak kevesen tudják, hogy kunhalmok – még ha kisebb számban is – de a Mezőföldön is vannak. A kunhalmok elnevezés régies csengése ellenére egészen új keletű, hiszen csupán a 19. században terjedt el. Addig e képződményeket egyszerűen csak halomnak, kurgánnak vagy az ebből származó korhánynak nevezték. A kurgán eredetileg egy türk szó, és temetkezési sírdombot jelent. A kunhalmok eredetüket tekintve azonban többfélék lehetnek. Vannak őrhalmok, amelyek a síkságból kiemelkedve megfigyelőhelyként szolgáltak, vannak határhalmok, melyeket határvonalak jelölésére emeltek, vannak aztán a valódi sírdombok, melyek leggyakrabban bronz- és vaskori temetkezési helyet rejtenek, és végül vannak a nagyobb termetű, lapos és szabálytalan alakú tell-telepek, amelyek nem mások, mint egykori települések évszázadokon át fokozatosan magasodó helyei. A kunokhoz igazában semmi közük nincs – eltekintve attól a néhány és ritka esettől, hogy némelyik halom egy kun harcos sírját is rejti.
A Mezőföldön, az amúgy is hullámos felszínű tájban a kisebb méretű halmok fel sem tűnnek. Ez lehet az oka annak, hogy az átlag ember számára a vidék kunhalmok nélküli. Az egykori földrajzi nevek azonban másról árulkodnak. Kuruc halom, Őr halom, Vastag halom, Sós halom, Herpa halom, Zöld halom, mind egy-egy kunhalmot jelölnek. A múlt század elején még több mint negyven kunhalom volt ismert egyedül Alsószentiván nyugati határában, de ismertek halmokat Baracskától Előszállásig és Enyingtől Baracsig, tehát gyakorlatilag a Mezőföld minden részén. Sajnos, az intenzív szántóföldi művelés a halmok jelentős részére eltüntette vagy szinte a felismerhetetlenségig szétszántotta. Ma Magyarország területén minden kunhalom törvényileg védett, azaz bármiféle zavarása, károsítása tilos.
A Lóki-völgy peremén található meredek oldalú halom nevét már a feledés homálya borítja. Alakja, méretei azonban egyértelműen igazolják emberkéz formálta eredetét. Vajon rejt-e sírt, vagy csak őrhelyként szolgált – ki tudja. Keletkezésének idejét sem tudjuk. Minden esetre vidékünk ma még jórészt ismeretlen korai történelmének egy kis darabkáját jelenti, ezért feltétlen védelmet és tiszteletet érdemel.
A kunhalom környékén az erdős pusztai növényzetnek ismét egy jellemző darabját figyelhetjük meg. Májusban és június első felében – ha a legelő állatok el nem pusztítják – rendkívüli színpompában lehet része az erre járóknak. Ezen gyepek hazánk legszínesebb és fajokban leggazdagabb gyepjei közé tartoznak. A már hosszú ideje tartó rendszeres legeltetés hatása azonban itt is érződik, hiszen a szúrós levelű – egyébként az eredeti pusztai gyepekhez tartozó növények – mezei iringó, mezei aszat vagy bókoló bogáncs felszaporodás ezt jól jelzi. A legeltetés ellenére azonban még ritkább fajokat is felfedeztünk itt. Ilyen pl. az orosz-ukrán sztyeppéken honos orosz gyújtoványfű, amelynek egy kisebb populációja tenyészik itt. A völgyhajlatban élő öreg eperfák odvaiban éveken át fészkelt a környéken igen ritka szalakóta is, mígnem az odú fala kiszakadt. A bevágásban látható hodály és juhász szállás a kilencvenes évek közepén létesült, előtte a környék teljesen zavartalan volt.

3.    Sávos szitakötő megálló (2,8 km, tszf. 137 m)

A Lóki-völgy ezen részen valamelyest kiszélesedik és az alján csordogáló vízfolyás szétterül. Az ellaposodott völgyalj haragoszöld színe is jelzi, hogy itt egy sajátos élőhely található, amely környezetétől élesen elválik. A völgy legmélyebb részén a tavasszal és nyár elején tocsogós, vízállásos terület alföldi mocsárrétet, zsombékost és sásrétest rejt, ahol számos érdekes és rejtett életű állat és növény fordul elő. Ezek egyike a sávos szitakötő is (Coenagrion pulchellum), amely a lassú folyású tiszta vizekben fejlődik. Jelenléte már magában is jelzi a természet egészséges állapotát, a vizek tisztaságát. A nyár folyamán gyakran láthatók a víz felett cikázó vagy éppenséggel a víz fölé haló leveleken széttárt szárnyakkal sütkérező példányai. Elülső szárnyán széles füstös szürke sáv húzódik keresztbe, amelyről könnyedén felismerhető.

A vizekben számos rovar mellett a békák is gyakoriak, különösen a sárga hasú unkák, melyek az alföldi állóvizekre jellemzőek, valamint a mocsári békák. Tavasz elején sok helyütt a habfészkekben gyöngyfüzérként sorakozó peték borítják a víz színét, majd nem sokkal később már az apró ebihalak tömege vadászik a vízben úszkáló kicsiny rákokra.

A vízállásos részeken több helyütt nagyjából kör alakú telepei láthatók a mocsári sásnak, melyet hosszú, kard szerű leveleiről az év bármely szakában könnyű felismerni. Mellette gyakori még a posvány és a szőrös sás, valamint különböző szittyó fajok, melyek a gyep túlnyomó részét alkotják. Ezek az úgynevezett savanyú füvek (valójában, mint nevük is mutatja, nem is füvek), amelyek a terület kaszálóként valló hasznosíthatóságát jelentősen korlátozzák. Mellettük a mélyebb részeken gyakori a csombor és vízi menta, a széleslevelű békakorsó, helyenként pedig nyár elején a virágkáka rózsaszínű virágernyőjében gyönyörködhetünk. A tocsogóktól távolabb fekvő kissé magasabb területeken már más jellegű növényzetet láthatunk. Itt már a valódi füvek uralkodóak köztük nagyon sok színes vadvirággal. Ilyenek az élénk sárga virágú boglárkák, melyek tavasszal nagy tömegben lepik el a réteket, valamint a halványsárga kakascímer, a piros festő zsoltina, a lila mezei zsálya és a rózsaszín magyar imola. A vasút felöli enyhe lejtőn egy nagyobb foltban május első napjaiban az itt ritka agrárkosbor nagyobb telepét figyelhettük meg. Ez a kosbor a trópusi orchideák kicsiny rokona, amit virágjának alakja és mintázata árul el. Kedvező években a talajban telelő gumókból százával bújnak elő apró tövei, máskor viszont csupán néhány szál virágzik.

Ezt a változatos területet igen sok madár is felkeresi az év minden szakában. A nagyobb nádas foktokban kedvező években a barna rétihéja telepszik meg, alacsonyabb libbenő vadászgató egyedei gyakran megfigyelhetők. A nedves réteken gyakori fészkelő madár a bíbic, ritkább a piroslábú cankó. Tavasszal, madárvonulás idején cankócsapatok, sárszalonkák választják pihenő- és táplálkozó helyül ezt a területet. A Sárrétről gyakran látogatnak ide nagykócsagok is. A réteken a citromsárga begyű sárga billegetők kergetik egymást.

A völgynek ez a szakasza az alföldi vizes-mocsaras élőhelyeknek egy szép és jellegzetes képviselője. Ezek az élőhelyek a lecsapolások miatt országszerte veszélyeztetetté váltak, ezért a még meglevők védelme és fenntartása kiemelten fontos a környezet állapotának javítása céljából. A vizes élőhelyeknek ugyanis elsőrendű szerepe van a felszíni és talajvizek öntisztulásában, amelyet a vízi növényzet és a vizekben található mikroszkopikus szervezetek együttesen végeznek. Ugyancsak fontosak a környék vízháztartásának javításában, mivel a tocsogók és vízállások mintegy természetes víztározóként működve a környező területek talajainak vízellátását is szolgálják. Kiszárításuk esetén helyük legtöbbször állattartással  hasznosítható ugyan, de a környék kissé magasabban fekvő területei ezáltal jelentősen szárazodnak és növénytermesztésre kevésbé alkalmassá válnak. Ezért a vizes élőhelyeink nem csak a természeti értékek megóvásában, a környezet állapotának javításában, hanem a mezőgazdasági termelés feltételeinek javításában is fontos szerepet játszanak.

5.    Törpemandula megálló (3,9 km, tszf. 136 m)

A völgyoldalra felkapaszkodva szemünk elé tárul az újra délkeletnek forduló völgy és nagy kanyarja. A völgynek ezen a peremén régi, ma már elhagyott egykori mélyutak és bevágások között található a terület legértékesebb természeti látványossága, az eredeti erdős puszta növényzetének kicsiny, de fajgazdag maradványa.

Az erdős puszta eredeti formájában mára teljesen elpusztul a Mezőföld legnagyobb részéről, csupán kis darabkái találhatóak meg töredékekben itt-ott, jellemző élővilágának csak részeit őrizve. Még így is igen nagy kincse ez vidékünknek, mert azt az egykori tájat és természeti viszonyokat idézi, amely 5-8 ezer évvel ezelőtt utalta a Kárpát-medence belsejét és amelyet még honfoglaló őseink is itt találtak. Itt, a nagylóki völgy peremén az erdős puszta jellegzetes gyepének és cserjéseinek maradványai találhatóak meg. A cserjék közt kiemelkedő értéket képvisel a törpemandula (Prumus tenella), amely kis foltokban több helyen is felbukkan a völgyperemen. Ez az alacsony termetű vesszős ágú cserje csupán március vége felé feltűnő, amikor ágait sűrűn borítják az őszibarackéhoz hasonló nagy, rózsaszín virágok. Később környezetébe beolvad s csupán apró, de a mandulához megszólalásig hasonló szőrös terméseiről és fényes-zöld, bőr-nemű leveleiről lehet csak felismerni. Ez a kicsiny cserje az erdős pusztákon és a valódi sztyepeken érzi otthon magát. Hazánk elterjedésének legnyugatibb pontja, keletre egészen Kazahsztánig előfordul és a végeláthatatlan füves pusztáknak elmaradhatatlan része. A Mezőföldön még sokfelé megtalálható, így Nagylók környékén is több termőhelye ismert, ahol azonban a jellemző kísérő növényeinek zöme már hiányzik. Itt azokban sincs hiány. A környéken egyedül itt fordul elő a szennyes ínfű, mellette pedig tömeges az ugyancsak keleti elterjedésű hengeres peremizs.

A selymes peremizs azonban már jóval ritkább, akárcsak a nyár közepén virító bunkós hagyma. A száraz tetőkön az ősi füves pusztának sok növénye mindmáig megmarad és nyár elején szemet gyönyörködtető színpompával kápráztat el. Ilyen a magyar szegfű, az osztrák zamót, a lila ökörfarkkoró, a ligeti és osztrák zsálya, a magyar kutyatej és a kései pitypang.
Ott, ahol a gyepeket rendszeresen és erősen legeltetik, a virággazdagság megszűnik. Még a felszínen is jól megfigyelhető a túllegeltetés káros hatása. A növényzet kikopik, foltossá válik, alatta a talaja humuszos, sötét rétege lepusztul és felszínre kerül a sárga, tápanyagban igen szegény lösz. A legelő állatok által megkímélt helyeken viszont a gyeptakaró dús és fajokban gazdag, a talaj egészséges. Helyenként – de nem mindenütt – megfigyelhető a tövises cserjék térhódítása és a száraz fűavar felhalmozódása, ami az állatok taposásának rágásának hiányára vezethető vissza. Ezért a gyepterületek jó állapotban való fenntartása igen kényes dolog, amihez a megfelelő intenzitású legeltetés feltétlen szükséges. Ez azonban nagy szakértelmet kívánó, felelősségteljes munka. Innen körültekintve jól megfigyelhető a legeltetéssel és annak hiányával a növényzetben és talajban okozott károsodás annak minden következményével, valamint a gyep helyes kezelésének eredménye: a faj-gazdag, ritka növényeknek és állatoknak is élőhelyet biztosító, gyommentes, színpompás pusztagyep.

 

 6.    Tavaszi hérics megálló (5,2 km, tszf. 145 m)

E kis oldalvölgyben bekanyarodva szemünk elé tárul a ritka akácossal borított oldal, amely az egykori erdős puszta üdébb rétjének őrzi még egy kis, bár leromló darabkáját. Az erdős puszta füves gyepjei ugyanis az erdők mellett és tisztásain már jelentősebben eltérnek a nagy kiterjedésű füves pusztáktól. Más növényfajok, más összetétel és más tulajdonságok jellemzik a kettőt. Az üde gyepek vagy amint azt az orosz kutatók nevezik rétsztyepek, mint amilyen az itt látható is, fő jellemzői, hogy bennük a szárazságtűrő és réti – azaz nedvesebb élőhelyekhez alkalmazkodott – fajok keverednek. Ilyen szárazságtűrő a barázdált csenkesz, a karcsú fényperje és a keskenylevelű perje és réti fűféle a csomós ebír, a pelyhes zabfű és a sima komócsin. A rétsztyepek legfőbb jellemző növényei, a koloncos legyezőfű, a hegyi herce, a mezei zsálya, a bakfű és a csomós harangvirág itt is megtalálható. Mellettük nagy számban nyílik április első felében a tavaszi hérics (Adonis vernalis) is, amely szintén a rétsztyepek jellemző növénye. Tőlünk keletre egészen az Ural lábáig honos, de főleg a sztyepöv északi felében, mert ettől délre már testvérfaj a Volga menti hérics helyettesíti (ez utóbbi nálunk csak Békés megyében fordul elő). A tavaszi hérics régóta ismert gyógynövény, gyökerét kelések, tályogok kezelésére használták a múltban. Hatóanyag tartalma miatt mérgező és ezért a legelő állat nem fogyasztja. Emiatt erősebben legeltetett területeken helyenként fel is szaporodhat. A Mezőföldön ma még sokfelé előfordul de látványos, nagy tömegben már csak néhány helyen található.

7.    Sóhordó út megálló (6,9 km, tszf. 154 m)

A Nagylóktól délkeletre elterülő löszmagaslat tetejére érkezve szinte végeláthatatlan szántóföldek látványa tárul elénk. Ez a magaslat délkelet felé egészen Dunaföldvárig és Paksig húzódik. Magassága 150-170 méter körüli, így a Sárvíz lapálya és a Duna szintje fölött van mintegy 50-60 méterrel. E magaslatokat a korábban már említett lösz építi fel. Ahol állunk, ott a lösz vastagsága kb. 40-50 méter lehet. Ezen lösztakarón az évezredek folyamán a száraz, kontinentális éghajlat alatt először a sztyepek majd az erdőssztyep növényzete uralkodott. A növényzet alatt, az éghajlat, a növényzet és az alapkőzet kölcsönhatásának eredményeképp igen vastag termőrétegű, zsíros talaj alakult ki. Színéről az orosz talajkutatók ezt a talajféleséget csernozjomnak (fekete földnek) nevezték el. 

Jellemzője, hogy mészben gazdag, bázikus jellegű, azaz a kalcium és magnézium sók a termőrétegben találhatók, onnan a csapadék nem mosta a mélyebb rétegekbe, közepesen kötött, azaz nem agyagos és nem is homokos, a termőréteg meghaladja a 70 cm-t, de gyakran az egy méteres vastagságot is eléri, és humusztartalma minden más talajtípusnál magasabb, akár 10 % is lehet. Típusos csernozjom csak a csapadékban szegény, sztyepklímában alakul ki, ezért elterjedése elválaszthatatlan a sztyep és erdőssztyep növényzettől. Nálunk csernozjom talaj a legnagyobb kiterjedésben itt a Mezőföldön, Bácskában, a Hajdúságban valamint a Békés-Csanád háton fordul elő nagyobb összefüggő kiterjedésben. Hazánkon kívül jelentősebb területet borít még az Erdélyi-medencében is, ahonnan másik nevét – mezőségi talaj – kapta.

A csernozjon a legjobb minőségű és termőképességű talaj hazánkban és egész Európában. E talajok aranykorona értéke is a legmagasabbak közé tartozik, gyakran meghaladja a 30-t is. Nem véletlen, hogy ezek a területek az elsők között esetek az eke áldozatául, és ma a legfőbb növénytermesztő körzeteink közé tartoznak. Bár a csernozjom talajok művelésbe vételével az eredeti erdős pusztai élővilág szinte teljesen megsemmisült, az áldozatot a mezőgazdasági hasznosítás ellensúlyozza. Ma a legfontosabb e talajok minőségének megőrzése és esetleg növelése. Súlyos gondot okoz ugyanis a lejtős felszíneken a fokozott talajerózió, a termőréteg lepusztulása. Ennek nyomai a növénnyel még nem borított területeken világos sárgás foltok képében (a humuszréteg lepusztulása után a lösz bukkan a felszínre) jól látható. Az eróziót részben a csapadékvíz, részben pedig a kiszáradt felszínen végigsöprő erős szelek okozzák. Utóbbiak porviharok formájában messze sodorják az értékes humuszréteget, amelynek újraképződése évszázadokat vesz igénybe.

A talajpusztulást csak a művelési mód helyes megválasztásával, a szeleket felfogó erdősávok telepítésével és a művelési tevékenység elvégzésének időzítésével lehet megállítani vagy csökkenteni. A talajerózió évente óriási károkat okoz az egész magyar mezőgazdaságban, jelentőségéhez képest azonban ez nem kap kellő figyelmet. Pedig az egyszer lepusztult termőtalaj regenerálása óriási összegekbe és még több időbe kerül – ha egyáltalán megoldható. Nagylók környékének földje ezért országos szempontból is legjobbak közé tartozik, amit mindenkinek nagyon meg kell becsülnie, mivel a termőtalaj nemzeti kincsünk.   

Itt a löszhát gerincén vezet végig a Sóhordó út, aminek neve a középkorból származik, amikor a sót részben vízi úton részben pedig szárazföldön szállították a nyugati piacokra. Ez az út Dunaföldvártól vezet Várpalota-Győr irányába, s feltehetően az egyik jelentős só-kereskedelmi útvonal volt. A sót hajókon földvárig szállították, majd onnan állatokon és kocsikon vitték tovább nyugatra. Ennek emléke ez az út is. Ma már alig használják, pedig egykor a környék egyik legforgalmasabb útja elehetett. Valószínű, hogy két Lók, Nagy- és Kislók is részben ennek az útnak köszönhette fennmaradását.

 

8.    Dámszarvas megálló (8,6 km, tszf. 151 m)

Erdőmajorba érkezve a műút két oldalán elterülő nagyobb lombos erdő fogadja a kirándulókat. E helyen már viszonylag régebb óta találhatók erdők, bár 40 éve az erdők kiterjedése még csak töredéke volt a mainak. Ebből is látható, hogy az itteni erdők nem őshonosak, hanem viszonylag új keletű telepítés eredményei. Ezt fafaj összetételük és a fák kora is jelzi. Igazán idősebb és környéken bizonyosan őshonos fa – egy kb. 200 éves kocsányos tölgy – csupán egy ismert a műút mellett, ami talán egykori erdők jelenlétére utal. Műút keleti oldalán bekerített erdőrészen található a VADEX dámszarvas parkja, amely nemrég létesült. E park célja a hazánkban nem őshonos dámszarvas szaporítása és vadásztatása, ezért ebben az erődrészben a dámszarvas állomány jelentősen felülmúlja az élőhely természetes eltartó képessége által meghatározott létszámot. A különbséget a vadgazdák állandó etetéssel és takarmányozással próbálják megoldani, ami azonban nem képes megakadályozni a vadak erdőkárosítását. Kerítés kettős célt szolgál. Egyrészt zárt térben tartja e nagyvadat, másrészt pedig kívül tartja az illetékteleneket. Ezért oda kirándulók sem léphetnek be, viszont a kerítésen kívülről is jól megfigyelhetik a benti vadállományt. Szerencsés esetben egy-egy szép lapátú dámbikát is megpillanthatnak. Erre legnagyobb esély október első két hetében van, amikor a dámbikák hangos mörcögéssel próbálják elnyerni a tehenek kegyeit.

9.    Öreg Lók megálló (11,6 km, tszf. 145 m)

A mai Nagylóktól kissé délre, nagyjából a hantosi út nagy kanyarja alatt volt található a középkori Lók puszta, amely a török idők után is mint gazdasági központ maradt fenn.
A modern polgári közigazgatás megteremtését követően 1872-től az adóközség székhelyét Nagylókon szervezték. Az anyaközség elnevezés Nagylókpuszta volt, ahol egy uradalmi épületrészben megszervezték a községházi adminisztrációt.

Az uradalom a Hunyadi család birtokában állt. A grófi család nem hivalkodó, kisebb udvarházban lakott. A pusztában a gazdasági épületeken kívül hosszú cselédházakat építettek az ide szegődő dolgozók és családjaik számára. 1953-ig iskola is működött itt.
Az 1960-as évektől a TSZ használta az épületeket. A szövetkezet megszűnésével végleg pusztulásnak indult a településrész. Ma magántulajdon a terület.
A megállóból szétnézve néhány épület jelzi a néhai gazdasági központot, s az a régi temető, amely 1800-as években temetkezési helyül szolgált.

A völgyben húzódó Lóki-tó (Halomi-tó) lassan elmocsarasodik. Nád és gyékény követel magának nagyobb területet. A víztükör valódi nagyságát már csak a régi térképek engedik sejtetni.
A tó pusztával szembeni oldalát Belátónak nevezik. Egykor gesztenyefák álltak itt. Ma szántóföld. A II. világháború előtt a tó partján fehér kaviccsal felszórt sétány húzódott. Innét az egész pusztát jól lehetett látni.
A birtok gazdái olyan szépnek találták ezt a helyet, hogy végső nyughelyüknek is ezt választották.
A bokrok közt megbújva, a kíváncsi túrázó rálelhet
„ Kéthelyi Gróf Hunyadi Károly és hitvese
Nádasdy Irma grófnő” sírjára
A puszta, a tó és a Sóhordó út találkozásánál áll egy idős kőkereszt. A keresztre feszített Jézus alatt Mária szobor áll. Mint ismeretes, ilyen kegyhelyeket fontos közlekedési csomópontoknál helyeztek el. Ebből következtethetünk arra, hogy a múltban jelentős település volt Öreg Lók. A szebb napok emlékét ma már csak a hatalmasra nőtt fenyőfák, s a temető sírja őrzik.
A kereszttől észak felé, Nagylók irányába halad az ösvény tovább.

 

 

10.    Nádirigó megálló (14 km, tszf. 139 m)

A falut délről határolja a Piroska-tó. Mesterségesen épített gáttal duzzasztották fel vizét. Nevét egy szomorú történetről kapta. Egy juhász lánya gondolta úgy, hogy a nyári hőségben a forróság elviselését fürdőzéssel enyhíti. Beúszott a tóba, s ott elkapta a forgó. Életét veszítette. Ennek a végzetes fürdőzésnek emlékét őrzi ma is a tó neve.
Ebben a történetben elrejtve meghúzódik az az igazság, hogy a tavat saját forrás is táplálja a csapadékon, és a Lóki-tó felesleges vizén kívül.
Nagymamáink idejében az 1960-as évek végén házi kacsák és libák úszkáltak habjaiban. A rétre kihajtott disznók is szívesen mártóztak meg vizében a nyári forróságban. A bátrabb gazdák a lovaikat is megúsztatták itt.

Ma virágzó horgászparadicsom a tó. Partját pihenni, szórakozni vágyó horgászok keresik fel nem csak a községből, hanem az ország bármely pontjáról.
Ha rövidebb pihenőt tartunk a megállóban, gyönyörködhetünk a táj szépségében. Szerencsés esetben megfigyelhetjük a nádasban élő madarakat. Vadkacsát, szárcsát biztosan látunk. Nyáron feltűnő látvány a víz tükrén az anyát követő 5-6 csöppség.
Ha türelmesek vagyunk, az itt fészkelő énekesmadarak hangján kívül a fészküket is felfedezhetjük.

A nádirigó /Acrophalus arundinaceus/ a legnagyobb termetű hazai nádiposzátafaj. Nádas környezetben a nádirigó éneke az egyik legátütőbb erejű madárhang, amellyel a sűrű növényzetben a madarak jelzik az általuk lefoglalt terület határát.
A nádirigó a nádas nyíltvíz melletti szegélyét kedveli, fészkét szinte kizárólag itt, egy-két méteres sávon belül építi. A nádirigó fészke igazi mestermű, hiszen a nádasban a fészkelésre alkalmas helyek korlátozottak, így azt kizárólag magukra a nádszálakra kénytelenek szőni a madarak. A termetesebb nádirigó - a territóriumán kívül eső területekre is kijárva – a nagyobb rovarokat, pókokat, kisebb halakat vadássza.

Magyarországon a nádiposzáták valamennyi faja védett; így a nádirigó is. Természetvédelmi értéke 10 000 forint.